Ebben a rovatban a hét microbrandjét szoktam kézbe venni. Ezúttal viszont pont az a kérdés érdekel, hogy a mai alany egyáltalán microbrand-e még.
A Christopher Ward ugyanis pontosan azt csinálta, amiről minden kis márka álmodik: húsz év alatt egy tyúkólból eljutott odáig, hogy saját szerkezettel, saját komplikációval és nemzetközi díjjal versenyez. Csak épp ezzel ki is nőtte azt a kategóriát, amelyben felnőtt. Ez a cikk erről az ívről szól.
Egy csónak a Temzén
A történet 2004 májusában kezdődik, egy csónakkirándulással a Temzén. Három barát ült a fedélzeten: Mike France, Peter Ellis és Chris Ward. Mindhárman vállalkozók voltak, Ward épp pólókat importált, France és Ellis pedig nem sokkal korábban adta el a játékcégét, az Early Learning Centre-t.
A kérdés, amit feltettek maguknak, egyszerű volt: miért kerül egy jó svájci óra annyiba, amennyibe? A válaszuk pedig az lett, hogy kihagyják a kereskedői láncot, és közvetlenül a vásárlónak adnak el. Ezzel a Christopher Ward lett a világ első, kizárólag online működő luxusóra-márkája.
A név szándékosan angolos csengésű, és az egyik alapítóé. A kezdet viszont bármi volt, csak nem fényűző: egy berkshire-i farm átalakított tyúkóljában indult a működés, a márka pedig egy egészoldalas hirdetéssel mutatkozott be a The Independent hasábjain. Az első két óra 2005-ben érkezett, a C5 Malvern Automatic és a C3 Malvern Chronograph.
A C5 Malvern Automatic, a márka egyik első órája 2005-ből. Fotó: Christopher Ward (christopherward.com).
A közösség azonnal felkapta. Már 2005 decemberében többször emlegették a márkát a TimeZone nevű órás fórumon, mint a Rolexet.
A lépés, amit senki nem vett észre
A következő két állomás technikailag fontosabb, mint amilyen látványos.
A márka 2008-ban kezdett együtt dolgozni egy svájci szerkezetgyártóval, a bieli Synergies Horlogères-rel. Aztán 2014-ben megtették azt, amit egy ilyen méretű cégtől senki nem várt: összeolvadtak a saját szerkezetszállítójukkal, és bemutatták az első házon belüli kaliberüket, az SH21-et, amelyet Johannes Jahnke órásmester fejlesztett.
Ez visszatekintve óriási dolog volt. Egy microbrand jellemzően kész, polcról levehető szerkezetet vásárol, és a saját tokjába és számlapjába teszi. Aki saját kalibert fejleszt, az kilép ebből a modellből. A furcsa az, hogy 2014-ben ez alig keltett feltűnést.
Volt egy nehezebb pillanat is: 2020 januárjában Chris Ward, akinek a nevét a márka viseli, kiszállt a cégből. Később egy új márkát indított TRIBUS néven, amely 2022 nyarán fizetésképtelenné vált. A Christopher Wardot ekkor már Mike France vezette, és a cég ment tovább.
A hangszóró, ami mindent megváltoztatott
Aztán jött 2022 novembere és a C1 Bel Canto.
Ez egy óránként megszólaló, csengő óra, ami önmagában nem újdonság. Az újdonság az ára volt: négyezer dollár alatt. Ez a fajta komplikáció addig lényegében ötszámjegyű árcédulákhoz tartozott. Ráadásul a Christopher Ward nem elrejtette a szerkezetet, hanem kitette a számlapra: a kalapács, a gong és az oszlopkerék lett maga a dizájn.
A fogadtatás mindent elmondott. Az első háromszáz darabos, Azzurro Blue színű széria hét óra alatt fogyott el, a rá következő heti Verde Green pedig két és fél óra alatt. Egy hónap alatt több mint hétezren iratkoztak fel a várólistára. A modell 2023-ban elnyerte a GPHG Petite Aiguille díját, ami a márka első komoly nemzetközi elismerése volt.
A C1 Bel Canto, a kalapáccsal és a gonggal a számlapon. Fotó: Christopher Ward (christopherward.com).
Amit a Bel Canto valójában megváltoztatott, az nem az árlista, hanem a márka képe. Addig a Christopher Ward az a márka volt, amit valakinek az első komoly órájaként ajánlottál. Utána egyszer csak menő lett, egy kívülálló, aki szembemegy a svájci hagyománnyal.
A Twelve, avagy a másik nagy dobás
A Bel Canto után néhány hónappal, 2023 áprilisában érkezett a másik modell, ami sokat számított: a Twelve.
Ez a márka válasza az integrált fémszíjas luxus sportórára, arra a műfajra, amit 1972-ben a Royal Oak teremtett meg. Tizenkét oldalú lünettája van, ahonnan a neve is jön, negyven milliméteres tokja, és tíz milliméter alatti vastagsága. Ami miatt felkapták a fejüket, az az ár volt: kilencszázkilencvenöt dollártól indult, és ezért egy teljesen integrált acél vagy titán szíjat kapott az ember, kronométer-minősítésű szerkezettel. Ebben a sávban ilyen addig nem létezett.
A Twelve, a tizenkét oldalú lünettával és az integrált fémszíjjal. Fotó: Christopher Ward (christopherward.com), AI-segítséggel módosítva.
A vonal 2024-ben kapott egy csúcsváltozatot, a Twelve X-et, amely az első Twelve a házon belüli SH21 kaliberrel, teljesen áttört számlappal, ötödik és második osztályú titánból készült tokkal, és mikroállítható szíjjal. Az SH21 két rugóháza százhúsz órás járástartalékot ad, és COSC-tanúsítvánnyal rendelkezik.
Mike France ennek kapcsán fogalmazta meg a cég vezérelvét is: náluk egy óra sosem kerülhet többe, mint a gyártási költségének háromszorosa. Nagyjából ez az egy mondat magyarázza az egész árazásukat.
És a szebbik oldal: a holdfázis
Van a márkának egy harmadik arca is, ami nem a mechanikai bravúrról, hanem egyszerűen a szépségről szól.
A holdfázisos vonal 2015-ben indult a C9 Moonphase-zel, 2019-ben jött a C1 Moonglow, majd 2023-ban a C1 Moonphase. Ezekben a saját, JJ04 nevű moduljuk dolgozik, amely egy Sellita alapszerkezetre épül, és két fontos dolgot csinál másképp. Egyrészt a hold nem naponta egyszer ugrik egyet, hanem folyamatosan, simán vándorol a számlapon. Másrészt a pontossága olyan, hogy százhuszonnyolc évig követi a hold járását.
A látvány pedig tényleg különleges. A holdak Globolightból készülnek, ami kerámia és Super-LumiNova keveréke, tehát sötétben világítanak, és rájuk nyomtatják a valódi hold négyszínű képét. A 2023-as C1 Moonphase ráadásul aventurin számlapot kapott, ami úgy néz ki, mint a csillagos égbolt, és minden darabja egyedi mintázatú.
A C1 Moonphase, aventurin számlappal és a világító, háromdimenziós holddal. Fotó: Christopher Ward (christopherward.com).
Ez a három vonal együtt írja le a márkát elég pontosan. A Bel Canto azt bizonyítja, hogy a haute horlogerie mechanikája elérhető áron is megcsinálható. A Twelve azt, hogy egy klasszikus műfajt is meg tudnak csinálni tisztességesen, olcsóbban. A holdfázis pedig azt, hogy nem csak mérnökök, hanem tudnak egyszerűen szépet is alkotni.
És ahol most tart
A folytatás 2025-ben érkezett, a C12 Loco formájában. Itt a billegő került a számlap elejére, és a márka először használt szabadon lengő (free sprung) billegőt, ami pontosabb és időtállóbb megoldás a korábbi szabályozókaros rendszernél. Ez az a fajta építészeti szemléletű óragyártás, ami eddig jellemzően az MB&F és az Ulysse Nardin szintjén volt otthon.
A C12 Loco, a számlap előterébe helyezett billegővel. Fotó: Christopher Ward (christopherward.com).
A számok pedig végképp eldöntik a kérdést, amivel indítottam. A 2019 és 2020 közötti üzleti évben a bevétel alig valamivel tíz millió font fölött állt. A 2023 és 2024 közötti évben ez harminc millió fölé nőtt, a következőben pedig negyvenöt millióra, ami egyetlen év alatt ötven százalékos ugrás. Mostanra több mint száz embert foglalkoztatnak, két saját szerkezetük van, és a Premier League-ben szereplő Evertont, valamint a Charlton Athleticet is szponzorálják.
Egy márka, amelyik futballklubokat szponzorál és a világ ötven legnagyobb óracége felé kacsingat, már nem az, amit microbrandnek szoktunk nevezni.
Akkor mi ez most
A microbrand kifejezésnek nincs pontos definíciója. Nagyjából azt értjük alatta, hogy kicsi, független, kevés órát gyárt, szűk csapat viszi, és nincs mögötte nagy reklámgépezet. A Christopher Ward ebből mostanra szinte minden pontot kinőtt, egyet kivéve: független maradt, az alapítók és a menedzsment kezében.
Talán ez a helyes olvasat. Nem microbrand többé, hanem független márka, ami a saját erejéből nőtt naggyá. És ez nem kudarc, hanem pont az a végkifejlet, amit a kis márkáktól remélünk.
Az árnyoldal, őszintén
Két dolgot viszont ki kell mondani, mert enélkül hiányos lenne a kép.
Az egyik a növekedés ára. A Bel Canto sikere után a márkának gondjai akadtak az ügyfélszolgálattal, a szállítási határidőkkel és általában azzal, hogy bírja a megnövekedett rendelésmennyiséget. Aki ebben az időszakban rendelt, könnyen belefuthatott csúszásba. A beszámolók szerint ez azóta sokat javult, de érdemes tudni róla.
A másik az érték megtartása. Éppen azért, mert a Christopher Ward közvetlenül árul és jól elérhető, a másodpiacon jellemzően jóval a listaár alatt cserélnek gazdát az órái. Ez viszont kifejezetten jó hír annak, aki használtan akar hozzájutni egy Bel Cantóhoz.
És van egy harmadik, ízlés kérdése. Sokakat épp az vonzott a márkához, hogy nem ismerte mindenki. Ez az érzés a Bel Canto óta óhatatlanul kopik. Aki az underdog-varázst szerette, annak ez veszteség, még ha a márkának siker is.
Miért van itt ez a cikk
Azért írtam meg ezt a márkát, mert végigjárta azt az utat, amit a legtöbb kis műhely el sem tud képzelni: elfogadható áron kezdte, közben megtanult szerkezetet fejleszteni, és a végén olyan komplikációt tett elérhetővé, ami korábban a gazdagok kiváltsága volt.
A Christopher Ward attól érdekes, hogy nem a hype hozta ide, hanem húsz év lassú, makacs építkezés, aminek a végén jött a hype. A tárgy, nem a hype. Csak ezúttal a tárgy olyan jól sikerült, hogy a hype magától megérkezett.
