Ma természetesnek vesszük, hogy ha Budapesten dél van, akkor New Yorkban reggel hat. Pedig ez az egész rendszer alig százötven éves, és nem valami magasztos ötletből született, hanem egy nagyon prózai problémából: a vonatok nem tudtak menetrendet írni.
Ez a cikk arról szól, hogyan lett a káoszból huszonnégy zóna, és hogyan sikerült ezt az egészet ráférni egy számlapra.
Amikor minden városnak saját ideje volt
A vonatok előtt az idő helyi ügy volt. Minden település akkor mondta, hogy dél van, amikor a Nap a legmagasabban állt a feje fölött. Ez teljesen logikus, és teljesen használhatatlan, amint valaki elkezd gyorsan utazni.
Ha egy vonat elindul keletre, akkor minden megállóban kicsit más az idő, mert máskor delel a Nap. Néhány perc ide vagy oda, csakhogy ebből menetrendet írni lehetetlen, ütközések elkerüléséről nem is beszélve.
A megoldást egy skót származású kanadai mérnök, Sandford Fleming szorgalmazta az 1870-es évektől: osszuk fel a Földet egyenlő sávokra, és egy sávon belül mindenki használja ugyanazt az időt. Az áttörés 1884-ben jött, amikor egy nemzetközi konferencián elfogadták a greenwichi délkört nullpontnak, és ebből jött ki a huszonnégy időzóna.
Ekkor keletkezett az a helyzet, amiből a világóra mint komplikáció egyáltalán értelmet nyer. Amíg mindenkinek saját ideje volt, addig nem volt mit egy számlapra tenni. Onnantól viszont, hogy huszonnégy jól meghatározott zóna lett, hirtelen felmerült a kérdés: meg lehetne ezt mutatni egyszerre?
Egy órásmester a felesége papírboltjának hátsó szobájából
A választ Louis Cottier találta meg, aki 1894-ben született a Genf melletti Carouge-ban.
Az apja, Emmanuel Cottier maga is órásmester és feltaláló volt, aki már 1885-ben bemutatott egy világóra-rendszert. Az nem lett sikeres, viszont megvolt az ötlet, amit a fia később továbbvitt.
Louis a genfi órásiskolában tanult, ahol több díjat is nyert, köztük kettőt magától a Patek Philippe-től, majd dolgozott a Jaeger genfi műhelyében. A nagy gazdasági világválság után viszont elveszítette az állását, és otthon rendezett be műhelyt, a felesége könyv- és papírboltjának hátsó szobájában.
Ott, ebben a nagyon kevéssé fényűző környezetben oldotta meg 1931-ben azt, amivel korábban mindenki elbukott.
Az ötlet, ami zseniálisan egyszerű
A korábbi próbálkozások mind ugyanabba a hibába estek: telezsúfolták a számlapot városnevekkel és kis mutatókkal, mire az egész olvashatatlan lett.
Cottier megoldása három elemből áll, és pontosan ezért működik.
Középen a szokásos óra és perc mutató jár, ami a helyi időt mutatja. Ez a rész teljesen hétköznapi.
Körülötte fut egy huszonnégy órás korong, amely huszonnégy óra alatt tesz meg egy teljes fordulatot, méghozzá az óramutató járásával ellentétes irányba. Ezen szerepel a nulla órától huszonhárom óráig minden óra.
A legkülső gyűrűn pedig huszonnégy referenciaváros neve áll, egy-egy időzóna képviseletében.
A használat innen már magától értetődő. Beforgatod a saját városodat a tizenkettes pozícióba, beállítod a helyi időt, és onnantól minden más város neve mellett ott áll, hogy nála épp hány óra van. Nem kell fejben számolni, nem kell tudni, hogy hány óra az eltérés.
És van benne egy kis ráadás is: a huszonnégy órás korong egyik fele világos, a másik sötét. Ahol a városnév a sötét szakaszra esik, ott éjszaka van. Ezért nincs szükség külön nappal és éjszaka jelzésre.
A világóra működés közben
Válassz egy várost, és figyeld meg, hogyan fordul helyére a városgyűrű és a huszonnégy órás nappal–éjszaka korong.
A modell csak az elindítás után töltődik be.
Interaktív modell, valós idővel: kattints bármelyik városra, és nézd meg, ahogy a tizenkettes pozícióba fordul, miközben a huszonnégy órás korong a helyére áll. Onnantól minden város neve mellett leolvasható az ottani idő.
A karrier, ami mások neve alatt futott
Cottier 1931-ben szabadalmaztatta a rendszert, amit Heures Universelles néven emlegetett, vagyis egyetemes órák.
Az első világóráját még zsebóraként készítette el, egy genfi ékszerésznek, Baszangernek. Innen viszont nagyon gyorsan felfigyeltek rá a nagyok. A Vacheron Constantin 1932-ben rendelt tőle egy zsebórát, a Patek Philippe pedig 1937-ben már csuklóra kérte a komplikációt: így született a szögletes 515 HU és a Calatrava tokba épített 96 HU. Ez utóbbi mára az egyik legkeresettebb Patek.
Cottier dolgozott a Rolexnek és az Agassiznak is, amit ma Longines néven ismerünk. Az érdekes az, hogy a saját neve szinte soha nem került a számlapokra: az órák a megrendelők nevét viselték. Összesen nagyjából négyszázötven szerkezetet készített, ebből körülbelül háromszáznyolcvanat a Patek Philippe-nek szállított, 1937 és 1965 között.
Egy fejlesztést érdemes külön kiemelni. Eredetileg a városkorongot ugyanazzal a koronával kellett állítani, mint az időt, ami körülményes volt. Cottier ezért 1953-ban hozzátett egy második koronát, amivel a huszonnégy órás gyűrű külön kezelhető. Ez a megoldás debütált a Patek 2523-as referenciáján, ami máig az egyik legendás világóra.
Cottier 1966-ban halt meg, és a halála után a Patek világóra-gyártása is elhalt egy időre. Csak 2000-ben indult újra. A szerkezeti elrendezés viszont, amit ő kitalált, gyakorlatilag változatlanul él tovább. Ha ma leveszel a polcról egy világórát, akár egy Patek Philippe-et, akár egy jóval elérhetőbb darabot, akkor egy majdnem százéves genfi ötletet tartasz a kezedben.
Világóra és GMT, mert nem ugyanaz
Ezt a kettőt sokan keverik, pedig a különbség egyszerű.
A GMT-óra egyetlen extra időzónát mutat, jellemzően egy negyedik mutatóval, amely huszonnégy óra alatt fordul körbe egyszer. Ez annak jó, akinek egy másik zóna számít: az otthoni idő, vagy az a hely, ahol a család van.
A világóra ezzel szemben egyszerre mutatja mind a huszonnégyet. Ez látványosabb, viszont cserébe zsúfoltabb számlappal jár, és a leolvasás egy pillanattal tovább tart.
Nagyjából így lehet dönteni köztük: ha egy másik zónát követsz rendszeresen, GMT kell. Ha az egész bolygót akarod látni, világóra.
Két dolog, amit a világóra nem tud
És most jön a rész, amiről a márkák ritkán beszélnek, pedig ettől lesz teljes a kép.
Az első probléma a féloldalas zónák. A rendszer huszonnégy egész órás sávra épül, csakhogy a valóság nem ilyen rendes. Indiában az eltérés öt és fél óra, Nepálban öt óra negyvenöt perc, és van néhány további hasonló eset. Ezeket egy klasszikus világóra egyszerűen nem tudja megmutatni, mert a huszonnégy órás korong csak egész órákra van osztva.
A második a nyári időszámítás. A városkorong fix, a nyári időszámítás viszont évente kétszer elmozdítja a valós időt, ráadásul nem is mindenhol, és nem is ugyanakkor. Vagyis egy világóra időszakonként fél tucat városnál pontatlanná válik, és ezt a viselőnek fejben kell korrigálnia.
Ez nem hiba, hanem a komplikáció természetes határa. A világóra egy 1931-es logikát mutat egy olyan bolygón, amely azóta jóval rendetlenebb lett. Szerintem ettől csak érdekesebb.
Miért szeretem ezt a komplikációt
A világóra azért különleges, mert nem több adatot mutat, hanem mást: nem csak azt, hogy hány óra van, hanem azt is, hogy hol tart éppen a világ.
Van benne valami furcsán megnyugtató. Ránézel a csuklódra, és látod, hogy miközben te itt ülsz, Tokióban már alszanak, Los Angelesben pedig épp csak most kezdődik a nap. Egy szerkezet, ami arra emlékeztet, hogy a Föld közben forog.
Cottier ezt egy papírbolt hátsó szobájában találta ki. A tárgy, nem a hype.
