1969. december 25-én Tokióban meg lehetett venni egy karórát 450 000 jenért. Ennyibe akkoriban egy népszerű japán autó került. A tokja 18 karátos aranyból készült, a felületét kézzel alakították ki, és az egészből az első hónapokban csak maroknyi darab létezett.
Nem úgy nézett ki, mint egy olcsó elektronikus eszköz. Nem volt műanyag tokja, digitális kijelzője vagy villogó gombja. Három mutató járt egy visszafogott, aranyszínű számlap fölött. A másodpercmutató viszont nem folyamatosan haladt. Minden másodpercben egyet lépett.
Az óra neve Seiko Quartz Astron 35SQ volt. Nem ez volt az első kvarccal működő időmérő, és nem is az első kvarc-karóra prototípus. Ez volt az első, amelyet ténylegesen áruba bocsátottak.
A különbség egyetlen nappal is történelmet írhat.
Az 1969-es Seiko Quartz Astron 35SQ, 18 karátos aranytokban. Fotó: Seiko; háttérleválasztás: Lume.
A pontos óra, amely akkora volt, mint egy szekrény
A kvarcóra ötlete 1969-ben már egyáltalán nem volt új. Ha egy megfelelően kialakított kvarckristályra elektromos feszültséget kapcsolnak, nagyon szabályos rezgésbe kezd. Ez a rezgés sokkal stabilabb időalapot adhat, mint egy mechanikus óra billegője.
A probléma nem az elv volt, hanem a méret.
Az 1950-es évek végén a Seiko már készített kvarcórát műsorszóró állomások számára. A berendezés nagyjából akkora volt, mint egy iratszekrény. Nem kellett rázkódást, változó hőmérsékletet vagy egy csukló minden mozdulatát elviselnie. Elég volt pontosnak lennie és állnia egy helyben.
Ebből kellett karórát csinálni.
1959-ben a Suwa Seikosha, a mai Seiko Epson elődje elindította az 59A projektet. A cél egy 1,5 voltos elemmel működő kvarcszerkezet volt. A fejlesztés nem rögtön a csuklón kezdődött. Előbb asztali órák, majd hordozható kronométerek készültek. A Seiko kvarctechnikáját az 1964-es tokiói olimpia időmérésében is használták, 1967-re pedig elkészült egy karóra méretű prototípus.
Ez azonban még nem jelentette azt, hogy sorozatban is gyártható volt.
A műsorszóró állomások szekrényméretű kvarcórájától a 35A karóraszerkezetig. A Seiko számítása szerint a szerkezet térfogatát az eredeti háromszázezred részére kellett csökkenteni. Kép: Seiko.
Tíz év egy olyan óráért, amelynek minden alkatrésze problémás volt
Egy mechanikus órában a billegő oda-vissza leng, a gátszerkezet pedig apró lépésekben engedi tovább a fogaskerekeket. A kvarcórában a kristály rezgését először elektromos jellé kell alakítani, majd addig osztani, amíg másodpercenként egy használható impulzus marad. Ennek az impulzusnak végül egy motort kell megmozdítania, amely továbbviszi a mutatókat.
Ma ez filléres, hétköznapi technika. Az 1960-as években minden része külön fejlesztési feladat volt.
A kristályt kicsire kellett készíteni úgy, hogy ütés és hőmérséklet-változás mellett is egyenletesen rezegjen. A Seiko fotolitográfiával és savas maratással alakította ki a hangvilla formájú rezgőt, majd vákuumkapszulába zárta. A hőmérséklet hatását egy külön kompenzáló kondenzátor mérsékelte.
Az elektronika még nem egy mai, szinte láthatatlan integrált áramkör volt. A korai 35SQ hibrid áramköre tranzisztorokat, ellenállásokat és kondenzátorokat hordozott egy kerámia alaplapon. Mindezt úgy kellett működtetni, hogy az elem ne merüljön le néhány nap alatt.
A motor szintén túl nagy és túl éhes volt. A végső léptetőmotor tekercsét húsz mikrométeres rézhuzalból, húszezer menettel készítették. Minden elektromos impulzusra hatvan fokot fordult, az egész szerkezet áramfelvétele pedig mindössze 18 mikroamper lett.
A 35A kvarcszerkezet. A kvarcrezgő, az elektronika és a léptetőmotor egy 30 milliméter átmérőjű, 5,3 milliméter vastag egységbe került. Kép: Seiko.
Az egyéves határidő
A Seiko közben nem egyedül dolgozott. Amerikai, francia és svájci vállalatok is keresték az elektromos karóra következő formáját. Volt, aki elemmel hajtott hagyományos billegővel kísérletezett, a Bulova hangvillát használt, a svájci CEH kutatóközpont pedig saját kvarcszerkezeten dolgozott. 1967-ben a neuchâteli obszervatórium versenyén a Suwa Seikosha és a CEH is bemutatott kvarc-karóra prototípusokat.
A verseny tehát szorosabb volt annál, mint amit az „első” szó sejtet.
1968-ban Shoji Hattori, a vállalat elnöke megnézte, hol tart a fejlesztés, leállíttatta a párhuzamosan futó hangvillás programot, és egy évet adott a kvarcóra piacra vitelére. Tsuneya Nakamura csapatának nemcsak működő laborpéldányt kellett készítenie. Olyan órára volt szükség, amelyet össze lehetett szerelni, tokba lehetett zárni, át lehetett adni egy vevőnek, és utána tovább kellett járnia.
1969 decemberére húsz elkészült darab állt rendelkezésre. Az Astron nevet az űrkorszak hangulata miatt választották. A formát Kazunari Sasaki tervezte: 36 milliméteres, széles és enyhén szögletes aranytok, keskeny mutatók, visszafogott indexek. Készült olyan változat is, amelynek számlapjáról hiányzott az Astron név, mert a védjegyet csak Japánban jegyezték be.
Technikai forradalom volt, de úgy öltöztették fel, mint egy luxusórát. Másképp aligha lehetett volna elkérni érte egy autó árát.
A kézzel textúrázott, 18 karátos aranytok. Az elektronikus belső ellenére az Astront hagyományos luxusóraként mutatták be. Fotó: Seiko Watch Design; háttérleválasztás: Lume.
Mit tudott 450 000 jenért
A 35SQ kvarckristálya 8192 hertzen rezgett. A szerkezet napi eltérése legfeljebb körülbelül 0,2 másodperc, havi eltérése pedig legfeljebb öt másodperc volt. Egy jó mechanikus karóra akkoriban egyetlen nap alatt is eltérhetett ennyit.
Az Astron nem kínált stoppert, dátumot vagy ébresztést. Még az elem élettartama is nagyjából egy év volt. Az egyetlen látványos különlegessége a másodpercmutató lépése lehetett. Mégis ez az egyszerű, másodpercenkénti mozdulat lett később a kvarcóra legkönnyebben felismerhető jele.
Az első sorozat méretéről eltérnek a megfogalmazások. A Smithsonian körülbelül száz darabos kezdeti gyártást említ, a Seiko saját részletes története húsz, 1969 decemberére elkészült óráról ír. A kettő nem feltétlenül mond ellent egymásnak: az egyik az induló gyártásra, a másik a piacra lépés pillanatában rendelkezésre álló darabokra utalhat.
Abban nincs vita, hogy nem lett belőle azonnal népóra. Túl drága és túl nehezen gyártható volt hozzá. Az Astron első feladata nem az volt, hogy minden csuklóra felkerüljön. Azt bizonyította, hogy a kvarc már befér egy karórába, és eladható termékként is működik.
- január 5-én a The New York Times is írt róla. Az új japán óra nem azért került be a lapba, mert szép aranytárgy volt, hanem mert olyan pontosságot ígért, amely addig nem tartozott a hétköznapi karórák világához.
A The New York Times 1970. január 5-i cikke az új japán kvarcóráról. Kép: Seiko archívum.
A szabadalom, amelyet nem ilyen egyszerűen „adtak oda”
Az Astron történetéhez gyakran hozzáteszik, hogy a Seiko ingyen megnyitotta az összes kvarcszabadalmát, ezért terjedhetett el ilyen gyorsan a technológia. A valóság ennél pontosabb mondatot kíván.
A Seiko saját történeti anyagai szerint a vállalat nyilvánossá tette több kulcsfontosságú megoldását, köztük a hangvilla alakú kvarcrezgőhöz kapcsolódó szabadalmakat. Ettől azonban nem került az Astron teljes tervrajza másnap minden gyártó asztalára. Más vállalatoknak is volt saját kutatásuk, saját áramkörük és saját gyártástechnológiájuk. A svájci Beta 21 például önálló fejlesztési vonalból érkezett.
A nyitás jelentősége inkább az volt, hogy néhány alapvető megoldásból iparági szabvány lehetett. A hangvilla formájú kvarckristály, az energiatakarékos elektronika, a másodpercenként egyet lépő motor és az analóg mutatók együtt olyan szerkezetet adtak, amelyet később olcsóbban, kisebben és milliós darabszámban lehetett gyártani.
Az Astron tehát nem egymaga találta fel a modern kvarcórát. Megmutatta, melyik technikai út életképes.
Forradalom Japánban, válság Svájcban
1970-ben a Seiko döntött a kvarcórák tömeggyártásáról. 1971-ben megjelent a dátumos változat, 1972-ben a női kvarcóra, 1973-ban pedig a hat számjegyes LCD-kijelzős modell. 1982-re a kvarcórák már a világ óratermelésének több mint felét adták.
Közben ugyanazt az időszakot kétféle néven kezdték emlegetni. Japánból és a vásárló szemszögéből kvarcforradalom volt. A svájci ipar számára kvarcválság.
A mechanikus óra elvesztette azt a tulajdonságát, amelyre évszázadokon át az egész iparág épült. Többé nem az volt a legpontosabb hordozható időmérő. Ráadásul a kvarcszerkezet idővel nemcsak pontosabb, hanem sokkal olcsóbb is lett. A Svájci Óraipari Szövetség adatai szerint az ágazat foglalkoztatottainak száma az 1970-es körülbelül kilencvenezerről 1984-re alig több mint harmincezerre esett.
Ezt nem egyetlen Seiko és nem is kizárólag a kvarc okozta. Gazdasági válságok, árfolyamok, túltermelés és egy nehézkesen alkalmazkodó iparági szerkezet egyszerre dolgozott. Az Astron mégis az a tárgy, amelynél a változás először került vitrin helyett üzletbe.
Amit valójában megváltoztatott
A kvarcóra végül nem ölte meg a mechanikus órát. Elvette tőle a pontosság monopóliumát, és ezzel új szerepre kényszerítette.
Ha valaki csak azért akart órát, hogy mindig tudja a pontos időt, többé nem volt szüksége billegőre, kézi szabályozásra és drága órásmunkára. A mechanikus óra ezért lassan mást kezdett jelenteni: mesterséget, szerkezeti látványt, hagyományt és luxust. A kvarc pedig csendben közművé tette a pontosságot.
Ez az 1969-es Astron legfurcsább része. Egy 18 karátos aranyba csomagolt, autó árú óra nyitotta ki az utat a valaha készült legolcsóbb és legpontosabb tömegórák előtt.
Nem maga volt a demokratikus termék. Csak bebizonyította, hogy a demokrácia technikailag lehetséges.
